Az ügy érdekében

Megpillantottam ezt a képet, és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy írjak róla egy ficet. Johnlock, és szexi dolgok történnek benne, de azért van többé-kevésbé rendes háttérsztorija is.








John szórakozottan ette a konyhában szegényes vacsoráját, átmenetileg óvatosan arrébb helyezve az asztalra halmozott üvegcséket, meg kísérleti folyadékokat. Egészen jól megszokta már az életveszélyes, meg gusztustalan dolgokat maga körül, például azt már fel sem vette, hogy egy emberi fül mellől vette ki a hűtőből a szalonnát, és hogy a tojástartóban tojás helyett szemek sorakoznak rendezetten.
Péntek este volt, és John hullafáradt volt az egész heti munkától, és attól, hogy valakit megöltek, és ízlésesen elhelyezték a holttestét egy virágboltban, ebből adódóan éjszakánként nem tudott aludni Sherlocktól. A délelőtt folyamán valamikor feltehetőleg megoldotta az ügyet, mert nem zaklatta őt smsekkel egész nap, és nem fogadta őt az előszobában az újabb elméleteivel. A kabátja a fogason lógott, tehát biztosan itthon volt, de teljes csend fogadta a lakásban - valamikor azért neki is aludnia kell. Johnnak is ez lett volna a programja aznap éjjelre. Na igen, csak lett volna, mert az utolsó korty teája közben megzavarta egy hirtelen feltűnő szürreális alak.
- Csinos vagyok? - kérdezte egykedvűen, miközben John kis híján belefulladt a teájába.
- Mi a franc? - kérdezett vissza John, amint sikerült levegőhöz jutnia.
- Úgy gondoltam, te meg tudod ítélni - mondta Sherlock, és megigazította a nyakán kényelmetlenül feszülő szalagot, amit lehúzott a kicsi drágakő. - Mindenképpen szükséges, hogy csinos legyek.
John totális döbbenettel mért végig a barátján, aki egy kék árnyalatú selyemruhát viselt, piros és lila csipkékkel, színben hozzá passzoló nyakéket, és ki volt sminkelve. Telt ajkait erőszakos pirossal kente ki, és a fekete szemceruza és szempillaspirál ijesztően kihangsúlyozta a különleges, világos szemeit.
Johnnak néhány másodperc múlva eszébe jutott, hogy be kéne csuknia a száját.
- A reakciódat látva, a válasz igen - szűrte le a következtetést Sherlock elégedetten.
- Sherlock Holmes - kiáltott fel John hitetlenül. - Mégis mi okból van rajtad női ruha??
- Ma este el kell mennünk egy speciális szórakozóhelyre - bökte ki Sherlock, miközben már hátat is fordított, és indult a nappali irányába. - Már azt is kiválasztottam, hogy te mit fogsz felvenni.
John még mindig nem egészen tért magához, elképedve nézett Sherlock után, megállapította, hogy a ruhája eléggé rövid ahhoz, hogy kellőképpen látszódjanak benne a füstös harisnyába bújtatott vékony combjai, és azon gondolkozott, hogy vajon női fehérnemű van-e rajta, igen, egészen bizonyosan az van, és annak is csipkésnek, és feketének kell lennie, esetleg vörösnek, úristen. Aztán leesett neki, hogy az imént mit is mondott a lakótársa.
- Én biztosan nem fogok női ruhát felvenni! - jelentette ki John a kelleténél kicsit hangosabban, és agresszívabban, és csak reménykedett abban, hogy ezzel sikerült lepleznie a zavarát.
- Hát persze, hogy nem - mondta Sherlock a szemeit forgatva. - Nem elijeszteni akarjuk a gyilkost. Kerestem a szekrényedben egy megfelelő nadrágot, bár nem volt egyszerű dolgom, és az álruha-készletemben találtam olyan inget, ami jó lesz rád, sőt, nagyszerűen fog állni, de a pulóvert el kell felejtened, és nem ártana, ha borotválkoznál is, fél óra múlva indulunk.
John megszokta már a barátja stílusát, azt is, hogy a leglehetetlenebb időpontokban rángatja el őt random helyekre, azt viszont nem, hogy mindezt női ruhában csinálja. Sherlock gyakorlatilag belökdöste a fürdőszobába, ami talán nem is baj, mert így legalább volt egy szabad pár perce, míg újraindította az agyát, és mire kilépett, már képes volt feltenni pár égető kérdést.
- Egészen pontosan hova is megyünk…?
- Egy transzvesztita bárba, természetesen - szakította félbe türelmetlenül Sherlock.
- …és miért?
- Mert ott fogjuk megtalálni a gyilkost - felelte Sherlock John méregetve. Úgy tűnt, hogy nem elégedett a kinézetével, mert odament, hogy gondosan kitűrje a nadrágjából az ingét, és összeborzolta a haját. John megdermedt az érintésétől, és csak akkor tűnt fel neki, hogy a másiknak ki van festve a körme, halványrózsaszínre, ez már aztán mégiscsak több a soknál!
Sherlock tüzetesen végignézett rajta, és persze nem vette észre, hogy John mennyire elvörösödött a tekintetétől, majd úgy döntött, hogy így megfelelő lesz.
- Indulhatunk - közölte, és ahogyan az ajtó felé indult, John csak arra tudott gondolni, hogy ha most felvesz egy magassarkút, azt ő nem fogja kibírni, de szerencsére csak egy virágokkal díszített balerinacipőbe bújtatta a lábát.
Volt még egy dolog, ami Johnnak csak akkor jutott eszébe, amikor kiléptek a házból, és Sherlock már leintette a taxit. Szinte bemenekült a hátsó ülésre, és görcsösen megragadta a kapaszkodót.
- Te jó ég, mi lesz, ha találkozom így egy ismerőssel? - szegezte a kérdést Sherlocknak..
- Feltehetőleg nagyon diszkrét lesz, ha már ilyen helyen találkoztok - mondta Sherlock frusztráltan. Ó, ő aztán nem az öltözködése miatt volt ideges, kizárólag az ügy miatt. Ha egy szál lepedőben is komfortosan érezte magát a Buckingham-palotában, mit neki egy női ruha!
John kellőképpen zavarban volt kettejük helyett is, holott nem is rajta volt szoknya, hát még amikor kiszálltak a taxiból, és nem tudott tovább kibámulni az ablakon! Nem is tudta, hogy hová nézzen, Sherlockra természetesen nem lehetett, a körülötte lévőkre pedig nemigen mert. Ahogy a bár ajtaja előtt álltak, bárki megmondhatta róla, hogy először jár ilyen helyen - de a biztonsági őr csak somolygott rajta a bajsza alatt, miközben elkérte a belépő árát. Természetesen neki kellett fizetnie Sherlockét is, tekintetbe véve, hogy neki nem volt zsebe, ahová a pénztárcáját tegye, no meg persze ez egyébként is így szokott lenni.
Meglepő módon kimondottan kellemes hangulatú volt a hely, bár John számára teljesen idegen. Igényes díszítés, persze túl hangos zene, de nagy táncparkett, sok ember, és minden, ami csak kell, kivéve a szép lányokat, mert itt csak szép fiúk voltak. Elindultak a pult felé, és John érezte, hogy Sherlock zavaróan közel simul hozzá, a karjaik összeértek, és odasúgta neki:
- Mi most egy pár vagyunk.
John ezeket a szavakat hallva egy kissé megrettent, szóval most azért sem nézhetett Sherlockra, nehogy az észrevegye ezt, ugyan időről-időre emocionálisan alulfejlettként viselkedett, de ezt az érzelmet nem lett volna túl nehéz leolvasnia róla.
Leültek egymás mellé, és John még mindig úgy érezte, hogy túl közel vannak, ráadásul Sherlock hanyagul rátette a kezét a karjára. Rendben, egy pár vagyunk, gondolta John, és végre felnézett rá. Sherlock a környezetét pásztázta tekintetével, és John szinte látta, ahogyan az információáradat átsuhan az agyán, és szelektálja, mire van szüksége, és mire nincs. A bőre különösen fehérnek tűnt ebben a világításban, a fekete haja éles kontrasztot alkotva kunkorodott a homlokára, és John észrevette, hogy a rúzs enyhén elkenődött a szája sarkában, vajon mindig ilyen csókolnivaló ajkai voltak?
Sherlock hideg keze megrezdült a karján, és a könyökhajlatába csúszott, ahogy odahajolt hozzá.
- Jobbra, a fal mellett támaszkodik, zöld felsőben - búgta a fülébe halkan. - Ő ölte meg azt a virágost, hogy is hívják…
- Wesley Tyler - segítette ki John.
- Igen-igen - mondta Sherlock érdektelenül. - Ma este bebizonyítom.
- Mit adhatok? - szakította félbe őket egykedvűen a pultos.  
John hirtelen ki akarta húzni a karját Sherlock keze alól, mert úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak, holott nem is csinált semmit, oh, persze azon túlmenően, hogy egy gyilkosról beszélgettek.
- Kettőt kérünk abból a kékből, amit mindenki iszik - mondta Sherlock rá sem nézve a férfire. Az felvonta a szemöldökét, aztán elvonult, hogy kikeverje a koktélokat.
- Szóval mi a terv? - kérdezte John. Éppen ideje volt már.
- Hagyom, hogy felszedjen - mondta Sherlock.
- Tessék??
- Te követni fogsz minket, miután elhagyjuk a bárt. Saját kocsija van, szóval előtte még hívj egy taxit magadnak, ami a bejárat előtt vár! Ha odaértünk, lehetőleg észrevétlenül megállítod a taxit valahol, jól megnézed az épületet, ahová bementünk. Tíz perc bőven elég lesz, és hívod a rendőrséget. Valószínűleg nem is lesz erre szükség, magam is el tudom intézni, de jobb biztosra menni. Nem valami udvarias ember, és legalább két évig kick-boxolt.
A pultos újból megzavarta őket, úgyhogy Johnnak várnia kellett a kérdéseivel, míg kifizette őt, aztán nem volt ideje feltenni őket, mert Sherlock rögtön tovább magyarázott.
- De először is el kell játszanunk, hogy összeveszünk. Ezért van ma szükségem rád, nem érdekelném, ha nem hinné azt, hogy épp most szakítottam valakivel, mert azt képzelem, hogy mindenkinél különb vagyok.
- Egyébként is azt képzeled, hogy mindenkinél különb vagy - jegyezte meg John morogva.
- Azért, mert így is van. De ez most más, látványosnak kell lennie. Mindig olyanokat választ, akik látványosan csinálják a dolgokat.
- Mindig? Hogy érted, már többször is megtette?
- Igen - felelte majdnemhogy boldogan. - Elkapunk egy sorozatgyilkost.
Sherlock ezzel úgy érezte, hogy mindent elmondott, amit csak kellett, és meglepően kecsesen az ajkához emelte a koktélpoharat, hogy kiszürcsölje a tartalmát. John úgy gondolta, ehhez nem árt neki se egy kis alkohol, úgyhogy követte a példáját. Gusztustalan egy lötty volt, meglepően nagy alkoholtartalommal, és nem sokat segített Johnnak. Nagyon nem tetszett neki, hogy Sherlock „hagyja, hogy felszedje” egy gyilkos. Igazából nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára, hogy valami ennyire nagyon nem tetszett neki.
- Ez őrültség - közölte John nyugodtan. - Tudod, hogy ő a tettes, nem lehetne hivatalos úton szerezni bizonyítékot?
- A rendőrség semmire sem jó - legyintett Sherlock. - Bizonyítékot kell szereznem ahhoz, hogy bizonyítékot szerezhessek. Ha most nem csináljuk meg, pár napon belül elhagyja Londont, és vidéken folytatja tovább.
- Akkor sem hiszem, hogy ez egy jó ötlet!
- A játék elkezdődött, John - felelte mosolyogva, és visszarakta a pultra a poharat. Pirosan díszelgett rajta a rúzslenyomata.
Felállt a székről, és megfogta John kezét, úgy húzta őt fel. Hosszú ujjai hidegek, és erősek voltak, John pedig érezte, hogy izzad a tenyere, és kellemetlenül érezte magát miatta. Látványosan elvonultak a férfi előtt, aki még mindig ugyanott támaszkodott a falnál, és mohó tekintettel pásztázta a tömeget. John elkapta a pillantását, és kirázta tőle a hideg - nem úgy szemlélte a körülötte lévő embereket, ahogy az imént Sherlock, figyelmesen, analitikusan. Biztos volt benne, hogy ez egy vadász pillantása volt, aki a prédáját lesi, és John, bár nem sűrűn néztek rá ekként férfiak, úgy érezte, hogy nem kizárólag szexuális természetű éhség ég benne. Bár abban már nem lehetett biztos, hogy akkor is tudná-e ezt, ha Sherlock nem közölte volna előre, hogy gyilkos.
Szerencsére alig egy másodpercig kellett elviselnie a tekintetét, az szinte rögtön Sherlockra kúszott, aztán rajta is maradt, amint végigsétáltak a tánctéren. Igazán nem hibáztathatta őt érte - neki is be kellett ismernie, hogy Sherlock így, női ruhában, ahogyan lágyan mozgatja a csípőjét a kék ruhácskában, kimondottan megkapó látvány. Szexi.
És zavarbaejtő, hogy magára tudja vonni John figyelmét, még úgy is, hogy tudja, közben ki figyeli őket.
Megálltak valahol a táncparkett szélén, és Sherlock szembefordult Johnnal, észrevétlenül ellenőrizve a másik férfi válla felett, hogy sikerült felhívnia magára a figyelmet. John nem értette, hogy mi lesz, aztán megriadt, hogy most Sherlock azt szeretné, hogy táncoljanak, és ő nem igazán tudott táncolni. Aztán még jobban megriadt, mert Sherlock közelebb hajolt hozzá, és ő képtelen volt elválasztani a tekintetét az ajkairól. Pedig igazán megszokhatta volna már az este folyamán a testi közelségét, és a rúzsát.
Igazából arról volt szó, hogy hirtelenjében még Sherlock sem tudta, hogy mit csináljon, mit szoktak az emberek mondani, amin a másik megsértődik? És mit szoktak tenni, amikor megsértődnek, azt a szélsőséges példát leszámítva, hogy megölik a másikat?
Rámosolygott Johnra, aztán az arcához dugta a fülét, úgy téve, mintha a másik férfi mondana neki valamit, és John viccesen fintorgott, mert Sherlock finom hajszálai megcsiklandozták az orrát. Azután Sherlock hátrált egy lépést, és pofon vágta őt.
- Hogy mondhatod ezt? - kérdezte felháborodottan, elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttük lévők meghallják, de azért nem annyira hangosan, hogy túl nagy feltűnést keltene. - Csak a te kedvedért öltöztem fel így!
Sherlock olyan mély sértettséget sugárzott, hogy még maga John is szinte elhitte a dolgot. Persze miért is csodálkozott volna, látta már Sherlockot csak azért sírni, hogy kiszedjen valamit egy tanúból, tudta, hogy nagyszerű színész tud lenni, ha akar.
- Ez a ruha közönséges - felelte John, haragot tettetve, de elég rosszul. - És te magad is közönséges vagy!
Szerencsére Sherlock úgy ítélte meg, hogy ennyi elég lesz tőle.
- Sokkal szebb, és jobb vagyok, mint amit te megérdemelsz! - vágta hozzá a szavakat, aztán egy halálos tekintet kíséretében faképnél hagyta Johnt. Aki, amint egyedül maradt, észrevette, hogy néhányan bámulnak rá. Emlékeztetnie kellett magát, hogy ő most dühös, úgyhogy nem törődött velük, és a pulthoz trappolt, hogy rendeljen egy sört. Nem állt szándékában meginni, de amint a pultos elé rakta a poharat, máris sokkal jobban érezte magát. Az arca égett ott, ahol Sherlock megütötte - nem fejtett ki túl nagy erőt hozzá, de épp eleget ahhoz, hogy még mindig érezze a keze nyomát a bőrén, és valószínűleg látszott is egy kicsit. Mindent a hiteles előadás érdekében, morgott magában John.
Amikor megfordult, és visszanézett a táncparkettre, Sherlockot már a gyilkos mellett találta. Néhányan lustán tekergőztek körülöttük, félig-meddig eltakarva John elől a látványt, ahogyan Sherlock a férfihez hajol, bizalmas közelségbe, a kezei a derekán pihennek, és ki tudja miket sugdos a fülébe. Jesszus, vajon mennyi ideig tart neki, amíg „felszedeti magát”? Őrültség, gondolta többedjére is. Vajon mi mindenben van még ekkora tehetsége? Talán máskor is kamatoztatta már? Onnan, ahol ő ült, úgy nézett ki… De hiszen Sherlock Holmesról van szó, emlékeztette magát. A munkáján kívül semmi más nem érdekli. Ez pedig egy munka.
John elővette a mobilját, bepötyögte a taxi számát, és szorosan a füléhez emelte a készüléket, hogy hallatszódjék a hangja a lüktető hangzavarban. Míg a hívással bajlódott, pörgősebb szám következett, és elkerekedett szemmel nézte a jelenetet, ami alig húsz méterre tőle játszódott le. Újabb dolog mutatkozott meg, amiről John még véletlenül sem gondolta volna, hogy Sherlock tehetséges benne.
Táncolt a férfivel, mégpedig nem is akárhogyan! Tökéletesen eltalálta az ütemet, ugyanúgy együtt élt a zenével, mint amikor hegedült, de ez merész hasonlat, mert annak a szolid hajladozásnak, amit a hangszerrel a kezében produkál nagy ritkán, semmi köze nem volt ahhoz, amit most művelt. Bizarr látvány volt annak, aki ismeri Sherlockot. A csípője vonaglott a zene ütemére, lábai úgy mozdultak, hogy gyönyörűség volt nézni, kezei hol a levegőben, hol a saját testén, hol a táncpartnerén jártak, rövid szoknyája mind feljebb csúszott, mind többet mutatott meg a combjából, míg elérte a harisnyájának csipkerészét, te jó ég, harisnyatartó van rajta, vette észre John. Aztán Sherlock megfordult, hogy kihívóan hozzádörgölje a fenekét a másik férfihoz, és John látta, ahogy az elragadottság azonnal leolvadt Sherlock arcáról, amint tudta, hogy a másik nem láthatja. Egykedvű, majdnemhogy unott arckifejezéssel táncolt tovább ugyanúgy, és John kis híján elnevette magát, és talán meg is nyugodott, mert ez az a Sherlock volt, akit ő is ismert.
A gyilkos hirtelen megragadta Sherlock felkarját, maga felé fordította, és megcsókolta őt. John keze rászorult a félig üres söröspohárra, annyira szeretett volna a segítségére sietni, de csak Sherlock haragját vonta volna magára, ha elrontja a tervét, és egyébként sem tűnt úgy, mintha segítségre szorulna. Épp ellenkezőleg, úgy borult rá a másik férfire, mintha ez lenne a leghőbb vágya.
Vajon meddig képes elmenni az ügy megoldásának érdekében? Ijesztő volt a gondolat, hogy bármeddig.
És John tudta, hogy csak színészkedik, mégis, ahogy az idegen ujjak a sötét, göndör hajba túrtak, és Sherlock keményen nekifeszítette a csípőjét a másik férfiének, összeszorult a gyomra, és arra gondolt, hogy milyen is lehet a helyében lenni. Milyen lehet Sherlock hűvös kezének érintése az ő bőrén. Milyen lehet Sherlock hajának tapintása. Milyen lehet átkarolni azt a karcsú derekat…
A női ruhát tette felelőssé ezért.
De nem volt ideje tovább magára gondolni, mert a férfi átölelte őhelyette Sherlock derekát, és a kijárat felé kezdte terelgetni. Sherlock lopva Johnra pillantott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az figyel rá. Azt már észre sem vette, hogy egyébként szinte mindenki más is rá figyel az után a kisebb táncelőadás után, amit az imént prezentált. Némelyiküknek eszébe jutott, hogy milyen mázlista az a pasi, akivel most lelépett, John viszont csak aggódott. Kiélesedtek az érzékei, mint mindig, amikor a veszély tapintható közelségbe került, és azonnal mindenre kész volt.
De semmit sem kellett csinálnia, csak észrevétlenül követnie őket az utcára.
Igazán nem sokkal maradt le, nehogy szem elől tévessze a párost,  mégis, ahogy kilépett az ajtón, sehol nem látott senkit. A parkoló baloldalt volt, nem nagy területen, az egyetlen mozgó pont annak a taxinak a sofőrje volt a vezetőülésen, aki a pénzéért türelmesen várakozott rá. Nincsen semmi gyanús Londonban egy várakozó taxisban, senkinek sem kelt feltűnést a taxi, ezt már tudjuk.
Éles kuncogás ütötte meg John fülét, ami pont a másik oldalról jött, ahol nem volt semmi sem, egy bezárt húsbolton kívül (mégis ki üzemeltet húsboltot egy transzvesztita bár mellett?). Egy kicsit közelebb ment a hang irányához, és hogy ne keltsen feltűnést, a falnak támasztotta a homlokát, mintha rosszul lenne, mert túl sokat ivott. Aztán meglátta a szeme sarkából azokat, akiket annyira keresett. A gyilkos háta a falnak vetve, Sherlock szinte fölé borult, a két karjával támaszkodott a feje mellett, és szenvedélyesen csókolta. Nyilván ő kuncogott az imént, hogy felhívja magára John figyelmét, és miután látta, hogy ez sikerült neki, abbahagyhatta a parádét, és elhúzódott a férfitől. Ő viszont, úgy tűnt, nem értékelte ezt az ötletet, mert megragadta Sherlockot, visszahúzta magához, és keményen a falhoz lökte őt. Szemmel láthatóan sokkal jobban tetszett neki ez a pozíció így, fordítva. Borostás arcát Sherlock nyakába fúrta, és ráérősen harapdálta az áttetsző, fehér bőrét, Sherlock pedig sokat sejtetően nyögdösött.
Ez csak színészet, emlékeztette magát John újra, és megpróbált eggyé válni a fallal, de mindegy is volt, mert a férfinek jobb dolga is volt annál, hogy valami szerencsétlenre figyeljen, aki mindjárt leokádja a bár oldalát. Vagy öt percig még biztosan nem hagyták abba a tevékenységet, amit végeztek, és John egyszerre úgy érezte magát, mint egy kukkoló, és elbizonytalanodott abban, hogy ez a férfi tényleg egy gyilkos. Mi van ha, Sherlock téved?
De Sherlock sosem téved.
Végre mégis abbahagyták a nyílt utcához képest már így is túlságosan messzire menő előjátékot, és elindultak egyenesen előre. Ahogy az utcalámpa fénykörébe értek, John észrevette, hogy Sherlock válláról lehullott a ruha ujja, a dekoltázsán lévő masni felbomlott, így láthatóvá vált a férfi leheletnyi mellkasszőrzete, aminek nevetségesen kellett volna festenie, de perverzmód sokkal inkább vadító volt. A rúzs csúfosan szétkenődött az ajkain, egy része nyilván átvándorolt a másik férfiére.
Nem a parkoló felé vették az irányt, tehát Sherlock mégis tévedett, nem kocsival mennek, hanem gyalog… Úgy tűnik, a taxisnak még egy ideig várnia kell a pénzéért.
John egy sarokkal lemaradva, tőle telhetően észrevétlenül követte őket. Nem mentek messzire, alig néhány utcányira, egy lepukkant bérházba. Viszonylag jó környéken jártak, ez az elhagyatottnak tűnő épület disszonánsan festett szomszédjai között, mint valami beteg elváltozás a testen, a város egy rohadó pontja, amit még nem sikerült eltávolítani.
Tökéletes hely arra, hogy megöljünk egy embert.
John látta, amint a gyilkos kinyitja Sherlocknak az ajtót, aki beslisszan mellette, és hirtelen tudta, hogy nem lesz az tíz perc, míg ő kihívja a rendőrséget, öt percet kapnak maximum, ha ő maga rájuk nem tör még azelőtt. Persze tudta, minden pontosan a terv szerint alakul, de attól még a halántékán érezte a szíve dübörgését. Sherlock életveszélyben van.
Ezt mondta Lestrade-nek is a telefonba négy perc harmincöt másodperc múlva.
A helyi rendőrség hamarabb kiért, mint az álmos hangú felügyelő, és megállították Johnt, aki már éppen azon volt, hogy berúgja a bejárati ajtót. Majd megőrült, hogy kénytelen háttérbe vonulni, sokkal kevésbé bízott ezekben a szerencsétlen rendőrökben, mint magában, de nem volt nála fegyver (vicces is lett volna pisztollyal a zsebében próbálni bemenni a bárba).
Legnagyobb megkönnyebbülésére perceken belül meglátta Sherlockot, ahogyan ijesztően véres képe ellenére kifejezetten vidáman vonul kifelé az épületből, míg az a néhány zsaru szigorú tekintettel vezette maga előtt a másik férfit. És még csak nem is tudták, kire kattintották a bilincset.
Aztán megérkezett a mentő, úgyhogy John hiába sietett oda Sherlockhoz, nem volt maradása beszélni vele, míg el nem látták a sérüléseit. Sherlock megadóan tűrte, hogy tapaszt tegyenek a felszakadt szemöldökére, és az ajkára, csak akkor méltatlankodott kicsit, amikor a narancssárga pokrócot a vállára terítették. John látta, hogy nem súlyosak a sérülései, de azért nem lehetett túl kellemes megszerezni őket.
- Sherlock, jól vagy? - kérdezte legelőször is teljesen feleslegesen.
- Tudod, hogy nincs semmi komoly bajom, orvos vagy - felelte Sherlock könnyedén.
- Előbb közbe kellett volna avatkoznom - folytatta John mérgesen, bűntudattal.
- Dehogy, minden úgy történt, ahogyan elterveztem.
Sherlock elégedetten elvigyorodott, bár jelen állapotában némi fájdalommal járt ez a mozdulat.
- Már mióta vártam arra, hogy egy nyomozás érdekében kamatoztathassam a tánctudásomat.
Johnba belé fagyott a szó, szerencsére aztán nem kellett reagálnia erre a felfoghatatlan tényközlésre.
- Sherlock, jól van?- érkezett ugyanaz a kérdés pár méterről még egyszer, hasonlóképpen értelmetlenül. Mindketten felkapták a fejüket, és egy aggódó, és nagyon furcsán néző Lestrade-del találták szemben magukat.
- Felügyelő - köszönt Sherlock magához mérten udvariasan.
- Mégis mi a fenét művelt már megint? - jött a lényegre törő kérdés.
- Nem hitt nekem - mondta Sherlock enyhén sértetten. - Szóval egyedül kellett elkapnom a gyilkost.
- Gyilkost, milyen gyilkost? Sherlock, már utána jártunk, és mondtam, hogy bombabiztos alibije van…
- Nekem meg bombabiztos bizonyítékom - felelte hidegen, és lehajtotta a válláról a pokrócot. Néhány eléggé csúnya, máris alaposan belilult harapásnyom virított a kulcscsontján. - Az a jobb alsó hármas elárulja őt. Nem volt jogalapja fogmintát szerezni tőle, bombabiztos alibi, hogyne, most viszont már megvan. Biztosíthatom, hogy megegyezik azzal, amit Winston Tyleren találtak…
- Wesley Tyler - javította ki John.
- Wesley Tyleren találtak, és post mortem keletkezett. Azért, amiért így ellátta a bajom, legalábbis ma éjszakára a rácsok között kell maradnia, ennyi idő, merem remélni, elég lesz ahhoz, hogy házkutatási parancsot szerezzen. Mert persze megtaláltam a helyet is, ahol a gyilkosságot elkövette. - Hanyagul mutatott a rothadó bérház irányába. - És mellesleg bizonyítékot arra, hogy ez nem az első alkalom, hogy embert ölt. A lakás teli van olyan egyértelmű nyomokkal, amiket talán még a maga inkompetens csapata is észre fog venni.
- Ez lenyűgöző - jegyezte meg John.
- Hihetetlen - értett egyet Lestrade felügyelő is. - Sherlock, ha úgy van, ahogyan mondja…
- Hát persze, hogy úgy van.
- Ezt nem szalaszthatjuk el! Azonnal el kell jönnie az őrsre, hogy megvizsgáljuk a… nyakát. Mintát is kell vennünk róla, nyilván rajta hagyta a DNS-ét.
- Magam is így terveztem.
- De továbbra se hiszek a szememnek - tette hozzá Lestrade. - Sherlock, maga mit meg nem képes tenni annak érdekében, hogy megoldjon egy ügyet!
- Ha már a rendőrség képtelen rá…
- De a női ruha…  - Lestrade hangjába nem kevés vidámság vegyült, ahogy ezt mondta, és Johnnak nem tetszett a tónus.
- Greg, ha le mered fotózni őt így - jegyezte meg fenyegetően. - Én leszek az, aki nem állok jót magamért.
- Csak nyugalom - felelte Lestrade békítően, mintha nem is jutott volna eszébe tényleg a dolog.
Még csak az kéne, hogy az egész őrs megint Sherlockon röhögjön, arról nem is beszélve, hogy már így is éppen eléggé melegnek nézik őket. Johnt kirázta a hideg ahogy elképzelte, hogy a másnapi újságok címlapján egy fénykép figyel Sherlockról jelenlegi kinézetével.
Aztán elvonta a figyelmét az ijesztő gondolatairól a zsebében megcsörrenő telefonja.
- Hallo? - szólt bele szórakozottan.
- Hallo? John Watson? Ön rendelt taxit a Linden street tizenhármas szám alá?
- Basszus - felelte erre, és sűrű elnézések mellett bontotta a vonalat.
Visszafordult Sherlock felé, aki időközben teljesen megszabadult a rikító színű pokróctól, kiszállt a mentőautó hátuljából, és mivel úgy érezte, hogy a megpróbáltatások után igazán megérdemel egy szál cigit, kért Lestrade-től (aki már megint összeveszett a feleségével, tehát nyilván volt nála).
John nem tudta megállapítani, hogy Sherlock maradék rúzsának a nyoma festi pirosra a cigaretta filterét, vagy a vére, ami a friss sebesülésből szivároghatott ki, de mindenféleképpen elviselhetetlen látvány volt. Egyébként a sminkjének addigra már a maradék része is elkenődött, a fekete szemceruza mély árkokat rajzolt a szeme alá, amitől egy depressziós tinédzsernek nézett ki, aki átsírta az éjszakát.
John nagyot nyelt mielőtt odalépett volna hozzá.
- Gondolom, én most már mehetek? - kérdezte inkább Lestrade-re pillantva. - Egy szerencsétlen taxisofőr lassan egy órája vár rám.
- Otthon találkozunk - felelte Sherlock egy biccentéssel.
Johnt némi megnyugtatással töltötte el, hogy Sherlock, mint egy igaz hölgy, elfogadta Lestrade kabátját, így egy fokkal kevésbé volt szembeötlő látvány miután beszállt a felügyelő kocsijába.

John az összes pénzét ott hagyta a taxisnál, aki nem panaszkodott, amiért annyit kellett várnia rá, de főként a jatt összege miatt nem. Már hajnalodott, amikor John belépett a lakás otthonos rendetlenségébe, és rögtön megérezte az ólmos fáradtságot, ami az eseménydús éjszaka, és úgy általában az egész heti alváshiány miatt nem volt meglepő. Felvánszorgott az emeletre a szobájába, épphogy kibújt a ruháiból, rázuhant az ágyra, és már aludt is.
Azt hitte, hogy az egész napot át fogja aludni, de a délelőtti napfény, ami zavaróan besütött az ablakon, felébresztette. Nyújtózkodva, félig kómásan vonult be a fürdőszobába, hogy megpróbálja legalább félig-meddig üzemképes állapotba hozni magát, azután egy erős teával a kezében a nappaliba vonult.
Sherlock a kanapén aludt zavartalanul, meg sem rezzent, amikor a lakótársa belépett a helyiségbe, és még mindig a női ruhában volt. A sminket már úgy-ahogy lemosta magáról, vagy talán csak lekopott róla, halovány emléke maradt a szemceruzának lehunyt szemei körül, és némi lilaság az egyik oldalon, a gyilkos öklének nyoma. A szalag a kis kék kővel eltűnt a nyakáról, és a tapaszok, amiket a mentősök raktak még rá, szintén, nyilván önkényesen távolította el magáról, közszemlére téve a szinte még be sem hegedt sérüléseit.
John letette a teáját a fotelje mellé a kis asztalkára, de aztán ahelyett, hogy leült volna, közelebb lépett Sherlockhoz. Álmában Sherlock arcvonásai kisimultak, és a sebei ellenére ártatlannak, és nagyon fiatalnak látszott, ahogyan a fekete haja szétterült a karfán, és egyenletesen, csendesen szuszogott. Most oldott meg egy ügyet, és úgy aludt el, hogy elégedett volt magával, nem pörgött őrült módjára az agya, de még nem jutott el hozzá a közelgő unalom szele. A hátán feküdt, jobb karja lelógott a földre, hosszú, vékony ujjai a szőnyeget súrolták, a bal lábát felhúzta, és megtámasztotta a kanapé háttámláján, aminek köszönhetően a szoknyája egészen felcsúszott a combján, megmutatva a harisnyatartó csipkéjét, és fölötte egy kis darabot a csupasz bőréből. John bűntudatosan félrepillantott, de nem lépett hátrébb aztán, visszanézett rá. Félelmetes, hogy egy egészen apró bőrfelület mit tud művelni az emberrel. John szégyenkezett, hogy így kifigyeli a barátját álmában, de nem tudott parancsolni magán, és csak tíz centi kellett volna ahhoz, hogy megtudja, milyen fehérneműt visel. Egészen biztosan nőit, és ez a tudat őrjítő volt.
- Igen - szólalt meg hirtelen Sherlock.
John szabályosan felugrott, és önkéntelenül is hátrált egy lépést, a következő másodpercben pedig átkozta magát miatta, mert ezzel végképp elárulta a bűnösségét.
- Mi igen? - kérdezte idegesen.
- A válasz a kérdésedre. Igen, női fehérnemű van rajtam.
- Én nem… Honnan veszed, hogy… - John elhallgatott, Sherlock pillantása belé fojtotta a szót. Realizálta, hogy hiába is próbálná kimagyarázni magát, Sherlock tudta, tudott mindent, és arra számított, hogy legalább zavarban lesz miatta, de nem, a legnagyobb nyugalommal nézett vissza Johnra. Aztán felemelte a kezét, és egy egyszerű mozdulattal teljesen felhúzta a combján a szoknyáját, megmutatva ezzel Johnnak a fehérneműjét. Kék volt, a szélén vörös csipkékkel, hogy tökéletesen passzoljon a ruhájához, mintha csak előre tudta volna, hogy végül megmutatja majd valakinek. Az apró ruhadarab többé-kevésbé sikeresen eltakarta azt, amit kellett neki, de John menthetetlenül rákvörössé változott, ahogy meglátta, hogy az anyag mennyire feszül, és a finom kis szőrcsíkot a csipke felett, ami Sherlock hasához vezet.
- Gyere ide! - mondta neki Sherlock, és John engedelmeskedett, mielőtt egyáltalán felfogta volna a kérdést. Suta mozdulatokkal megkerülte a rendetlen dohányzóasztalt, és amint a kanapé mellé ért, Sherlock hosszú kezével megragadta a pólóját, lehúzta magához, és megcsókolta őt.
John gondolkodás nélkül csókolt vissza, és hirtelen minden cseppfolyóssá vált, ő pedig elmerült a forró vízben, és boldognak érezte magát, nagyon-nagyon boldognak. Rájött, hogy erre vágyott már mióta, és most megkönnyebbülten, odaadóan csókolta Sherlockot, míg egyszer csak azt vette észre, hogy már rajta fekszik, Sherlock mellkasa keményen feszül a tenyerének, és azt is, hogy furcsa, ismerős, és nem helyénvaló ízt érez. Kibontakozott a csókból, hogy Sherlock arcára tudjon fókuszálni - ő lehunyt szemekkel, elnyílt szájjal pihegett alatta, és az alsó ajkán lévő vágásból szivárgott a vér. John el akart húzódni, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de Sherlock, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit, a tarkójára csúsztatta a bal kezét, és újra magához húzta őt.
Ez a kis közjáték mégis elég volt Johnnak ahhoz, hogy realizálja mit is csinál most egészen pontosan, és kivel, de ez nem jelentette azt, hogy nem akarta ugyanúgy. A tenyerét Sherlock arcára helyezte, végigsimította a járomcsontját a hüvelykujjával, és megérintette a puha hajat a halántékán. Még sosem érintette meg őt így, az ujjai bizseregtek az élménytől, és többet akartak - belemarkolt a kócos, göndör tincsekbe, és érezte, hogy Sherlock szája még inkább elnyílik, szenvedélyesebb, mélyebb csókra invitálva Johnt. Megkaphatta, jelen pillanatban bármit megkapott volna Johntól, amit csak akar, de hiszen ez mindig is így volt. John szabad kezével oldalra nyúlt, és Sherlock combját kezdte simogatni, óvatosan, mert nem volt biztos magában. Vajon meddig mehet el Sherlockkal? A csókolózás heves, és éhes volt, és érezte, hogy a teste többet követel, de mi van, ha Sherlocknak az túl sok lesz? Így fokozatosan merészkedett egyre feljebb, míg el nem érte a harisnya szélét, és olyan volt az, mint egy utolsó határ, amit nem tudta, átléphet-e. Végül megtette, ujjai elérték Sherlock bőrét, aki megrezzent a bensőséges érintés alatt, de nem húzódott el Johntól. Épp ellenkezőleg, a csókja még intenzívebbé vált, és akkor John rájött, hogy mindent szabad, és megrészegült az ízétől. Érezte Sherlock hűvös kezeit a derekán, és végigfutott rajta a borzongás, ahogy lassan a hátára araszolnak, finoman fejtve le róla a csíkos pólót. Végül el kellett szakadniuk egymástól, hogy kibújhasson belőle, és Sherlock azt a két másodpercet is alig bírta ki, azonnal visszahúzta őt magához, és megragadta John kezét, amit éppen csak akkor tett vissza a combjára, ahonnan kénytelen volt elvenni, és lényegretörően az ölébe vezette.
John megdermedt egy pillanatra, ahogyan a szúrós csipke a tenyerébe feszült - idegen érzés volt, de nem volt idegen a forróság, ami áradt belőle, és a kéj, ahogyan mozdult az érintése alatt. Sherlock nem adott neki sok időt, hogy szokja a helyzetet, mert John nadrágjába vezette a kezét, és azután már nem volt maradásuk gondolkozni. Újra megkeresték egymás ajkait, és mohón csókolózták át az orgazmusukat. Sherlock szabad kezének ujjai John vállába mélyedtek, kapaszkodót találva a kéjben, a vékony selyemruhája átnedvesedett ott, ahol a két test egymásnak simult, és halk nyögései rezegtek John ajkain, és ez sokkal érzékibb volt, mint az a drámai játék, amit a falnak támaszkodva hallatott a bár mellett annak a másik férfinek. Nem csoda, hogy John megelőzte Sherlockot, és boldog volt, hogy azután örömmámorában teljesebben érezheti Sherlock minden rezdülését, mérheti csókjának fokozódó szenvedélyét, és a tenyere bőrével követheti végig, ahogyan az inak megfeszülnek a testében, amikor végül ő is követte őt.
Azután ernyedten ölelkeztek, és egyre bódultabban, lustábban csókolóztak, nyelvük hegyén ízlelve a Sherlock ajkából szivárgó vért, és képtelenek voltak abbahagyni.
Végül persze mégis abba kellett.

John a foteljében ülve itta a teáját, ami már órákkal ezelőtt kihűlt, amikor Sherlock megjelent a nappaliban frissen, és samponszagúan, immáron nem a kék ruhácskában, hanem a jól megszokott lila köntösében, és pizsamában. Friss vér csillogott a szemöldökén, ahogyan megdörzsölte a törölközővel, és a haja még nedvesen kunkorodott a homlokára. Leült vele szemben a másik fotelbe, és az egymáshoz illesztett ujjai felett nézett Johnra. Ugyanolyannak tűnt, mint mindig - kékeszöld szemei hűvösek, és megfejthetetlenek voltak John számára.
- Áruld el - mondta végül John, amikor egyértelművé vált, hogy Sherlock nem fog megszólalni. -, mi történt az előbb?
- Gondolom ez egy költői kérdés, tekintetbe véve, hogy a válasz egyértelmű - érkezett a kissé lenéző válasz.
- Ne szórakozz velem, Sherlock - csattant fel John, amivel sikerült kibillentenie a másik férfit a nyugalmából. - Tudod, hogyan értem. Miért történt?
Sherlock kapott egy másodpercet, hogy válaszoljon, és amikor ez nem történt meg, John hozzátette, mintegy kisegítésképpen: - Csak azért tetted, mert az éjszaka eseményei felizgattak téged?
- Csak azért tetted, mert felizgattalak női ruhában, John? - kérdezett vissza Sherlock.
Most John hallgatott. Többször is feltette magának ezt a kérdést az elmúlt órában, mialatt Sherlock zuhanyozott, de még mindig nem tudta rá a választ.
- Nem tudom - felelte őszintén.
Sherlock előrehajolt a fotelben, és elgondolkozva nézett Johnra.
- Akkor derítsük ki - mondta végül, és felállt, hogy odamenjen Johnhoz, és megcsókolja őt. 



17 megjegyzés:

  1. Au!
    Úgy érzem ez kellő kifejezés arra, amit most érzek. Sőt, a pontos akarok lenni, akkor nagyon au.
    Fájt, no
    De olyan jólesően, mert szeretem az abszurd humort, meg aztánn sherlock női ruhában, hát ez valami hatalmas. Mélyen egyetértek abban, hogy ehhez irni kellett, és ugyanilyen vehemensen örülök annak, hogy mégis megirtad, és te irtad meg, mert szerettem. Imádtam. És feldobta a szerda reggelemet, és szerencsére senki nem kérdezte meg, mind vihogok ilyen pírral az arcomon (Átok reád fehér bőr!)
    Nem is lett OOC, a bűntény is tetszett, mert hát ezek is dícséretet érdemelnek. Az egész dícséretet érdemel, mert ez úgy frappáns, ahogy van. Extravagáns. (ez egy jó szó)
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jujj, köszi. :3 Nem akartam fájdalmat okozni... maximum annyit, amennyit én éreztem, ezt a képet látva. XD
      Azért egy kicsit AU lett szegény John, nem hinném, hogy így fangirlködne Sherlockra (folyton azon kaptam magam, hogy E/1-ben írom, hát mit is mondhatnék XD)
      Köszönöm a dicséretet. =)

      Törlés
  2. Eeeez hatalmas! Nagyon tetszett :D

    VálaszTörlés
  3. Egyszerűen CSÚCS!Lelkes Sherlock és Johnlock fan vagyok, és bár kényes ízlésű, abszolút gratulálnom kell ehhez a profi kis ötlethez és remek novellához. :) Isteni volt, így egyszerűen!!!!! Ez az a típusú bombasztikus öltet, amit így, ebben a formában, folytatásként nem lehet megismételni...persze a próbálkozást mindig farkaséhesen, és türelmetlenül várjuk:D:D:D: GRAT?GTAT?GART. Claudia

    VálaszTörlés
  4. Wow!:)
    Az első Johnlocke amit olvastam azóta, hogy végre végignéztem a sorozatot. És csak annyit tudok mondani, hogy WOW.:) Eddig csak Destielt shippeltem, de ez... Ez tök jó, és hiteles és nagyon jól megírtad és csak gratulálni tudok.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aww köszi <3 Tényleg ez az első Johnlock, amit olvastál? Ha bele akarsz merülni a témába nagyszerű idők várnak rád a linklistámon. ;) (Destiel OTP)

      Törlés
    2. Igen, you were my first :D És imádtam. :) Most olvastam egy másikat is tőled, csak még nem jutottam el odáig, hogy írjak.:) Johnlock-ben egészen idáig nem láttam fantáziát és a miértre se tudtam a választ, egészen idáig.:) Köszönöm a felhomályosítást.:) Csak így tovább! Destiel, Johnlocke, mindent! Várom tőled őket.:)

      Törlés
    3. Pedig annyira shipelhetőek már a könyvekben is... Igaz, szinte már fantázia sem kell hozzá, annyira egyértelmű a dolog. XD
      (Elvettem a szüzességed :P)
      A Supernaturalben egy évadnyi lemaradásban vagyok, mert azért az eleje sokkal jobban tetszett, de egy nap még előfordulhat, hogy írok valami Destielt.

      Törlés
    4. Én a könyveket nem olvastam (még!), és a sorozatot is most fejeztem be. És a végére én is azt mondtam, hogy "óóóó, hát tényleg shippelhetőek". :) Az első két évadban még azt mondtam, hogy nem igazán, de a végére. Wow.
      Amúgy SPN kapcsán nekem nagyon bejött a 9. évad storyja, imádom.:) Bár Destiel sajnos kevés van benne, de ami van, na az ütött.:) Alig várom már a Destieled és Jonhlockodat:) Csak ilyen kis pikánsra mindet.:) Annyira... Annyira karakterhű, hogy komolyan mondom kilóra megvettél :) És igen, neked adtam a szüzességem ezen a téren :D

      Törlés
    5. Én olvastam még régebben A sátán kutyáját, sőt, a Robert Downey Junioros verziót is előbb láttam, ezekből már előre tudtam, hogy shipelhetőek lesznek. XD Plusz alapból kb mindenki egy párnak nézi őket, akikkel csak találkoznak, ez már jelenthet valamit. XD
      Mostanság úgy nézem a Supernaturalt, hogy megvárom, míg kijön az egész évad, és egybe ledarálom (de a tumblrön mindig annyi spoilert látok, hogy már tudom, mik fognak történni XD). Az első 5 évadért vesztem csak meg, a 6. meg a 7. sajna eléggé gyengusz lett szerintem. =// Viszont a 8. már okés volt, és pozitívan állok a dolgokhoz. Hűséges néző vagyok, akkor is nézem a sorozatokat, ha már nem tetszenek annyira, mint az elején. XD

      Törlés
    6. Ebben én is így vagyok, ha már nem is olyan nagy hévvel, de mindig folytatom a sorikat.:) Én SPN kapcsán amúgy a 4., 5.-ért vesztem meg, na ott aztán tényleg minden beindult. Utána mélyrepülés, és a 8. nekem a csúcs volt és a 9. szerintem.:)
      A Robert Downey Jr.-os Sherlockot is imádtam, bár ott annyira nem figyeltem az ilyen shippelésekre, ott még ilyen meg se fordult a fejemben. De a soriban amúgy tényleg mindig egy párnak nézik őket.:) Vibrál ott is a levegő, meg kémia meg minden van. :) De nálam egyelőre Destiel az egyeduralkodó :)

      Törlés
    7. Én az ilyen shipekre mindig felfigyelek, és ráadásul annyi van, mert egy csomó sorozatot nézek, és mindenben találok egyet (vagy nem is, inkább többet XD). Ha tevékenyebb író lennék, sokkal több fandom lenne, amibe belenyúlok.

      Törlés
  5. Sherlock női ruhában x33 Egyszerűen nagyon jó volt ez a sztori.Azt hiszem most ez lesz a nagy kedvencem x3 Köszönöm a vidám perceket^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aww de jó, örülök, hogy tetszett. :3 És köszi hogy kommenteltél. És Ianto *.*

      Törlés
  6. Basszus Anna már egészen el is felejtettem milyen jól írsz és mennyire szerettem olvasni a sztorijaidat :D
    Uh John és Sherlock és wow női ruha (wow csipke Sherlockon, wow harisnya Sherlockon és wow erre nyálat csorgató John) (...és wow minderre nyálat csorgató én XD) :D
    Csodálatos volt, elejétől a végéig imádtam :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Yay, köszönöm!! <3 Wow Sherlock női ruhában indeed, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne írjak róla. Átéreztem John helyzetét erőteljesen. Kissé öncélú fanfic, de örülök, hogy másnak is tetszett. XD

      Törlés