Nem csak a vér számít

Oda se neki, hogy már benne vagyunk a harmadik évadban, itt egy alternatív második évadzáró, amiben Hannibal vámpír. A látszat ellenére nem lesz annyira vidám.

Hannibal egészen közel hajolt Willhez, mélyen a szemeibe nézett, és belélegezte a fájdalmát. Hallotta ahogyan a háttérben Abigail fuldoklik a saját vérében, de nem figyelt rá, minden érzékét Will töltötte ki. Szinte érezte a bőrén ziháló lélegzetét, fűszeres, forró pára, a tekintetéből még áradt a kétségbeesés, de ott lapult már a pupillája mögött feketén a reménytelenség. Hannibalról lefoszlott az emberi álca, bár külsőleg látszólag mit sem változott, mégis bárki megmondhatta volna róla, hogy micsoda is ő valójában. Áldozata felett térdelő nemes vadállat.

Vámpír.

Az orrát átitatta a vér illata - Abigail vére, ami Will arcára fröccsent, amikor elvágta a torkát, és ami lassan terjedt körülöttük a padlón, érezte Will vérének kábító illatát, és a sajátját is, nem csupán azért, mert Jack ütéseitől felszakadt a szája, és vérezni kezdett az orra. Willen érezte azt is - olyan régóta mérgezte már őt a vérével, hogy eltéveszthetetlenül érződött rajta.

De úgy látszik, nem elég régóta ahhoz, hogy magához hasonlóvá tegye.

- Eltüntetheted ezt az egészet - suttogta neki Hannibal. Az ajkai felhúzódtak, kimutatva éles fogait, de Will ezt már nem látta, nem volt eléggé magánál hozzá. - Hajtsd hátra a fejed,  hunyd le a szemed, és merülj el a folyó csendjében.

Willt elbódította a fájdalom, és a halál kézzel fogható közelsége. Végigterült a földön, amikor Hannibal ellépett mellőle, baljával még a gyomrát szorongatta, hogy a helyén tartsa a belső szerveit, de a másik kezével Abigail felé nyúlt, és a torkára szorította remegő kezét, de akkor sem lett volna esélye, ha marad még elég erő benne. Abigail teste ívbe feszült, ahogyan próbált levegőhöz jutni, Will ujjai között kibuggyant a vér.

Azt már nem érezte, ahogyan a lány teste elernyed az érintése alatt, akkor már csak azt látta, ahogyan a mellette haldokló szarvas lassan elenyészik a semmiben, vele együtt.

Abigail felsikoltott, és hirtelen felült - Will karja ernyedten fordult le róla, és halk cuppanással belehullott a földön szétfolyt vérbe. Abigail egy pillanatig még azt sem tudta, hogy hol van, hörögve kapkodta a levegőt, mintha még mindig szüksége lenne rá, és vért öklendezett fel. A friss sérülés a nyakán szemmel láthatóan, rohamosan gyógyult, míg a száradó vér takarásában csak az a régi sebhely maradt meg, amit még az apjától örökölt.

Hannibal ott állt Abigail felett, és megsimogatta a vértől nedves haját, a lány pedig felnézett rá. A bőre krétafehér volt, a vér szinte ragyogott rajta, hatalmas, világoskék szemei kidülledtek az arcából, és a fogai fenyegetően bukkantak ki az ajkai közül. Tökéletes, rémálomba illő vámpír volt.

- Ez fájt - mondta panaszosan Hannibalnak, de nem törődött a válasszal. Fiatal volt, emberként és vámpírként is, és túl sok vért veszített, most pedig éhezett. A körülötte terjedő vér szaga majd megőrjítette, és képtelen volt uralkodni magán, Hannibal pedig belátta, hogy ezúttal nem fog az engedélyére várni. Elengedte őt, Abigail pedig rögtön a földre vetette magát, mindkét kezét a vérpocsolyába mártotta, és úgy emelte az ajkához, mintha egy friss vizű forrásból kortyolna. De javarészt csak a saját vérét vette vissza magához, és ez nem volt elég - viszont megízlelte benne a vámpírvérrel keveredett embervért. Ez volt számára az élet, szóval ösztönösen megkereste a testet, amiből a vér szivárgott, odakúszott mellé, és a torkához szorította az ajkait. De hiába tépte fel a bőrt, a forró vér nem csapódott azonnal a nyelvéhez, Abigail őrjöngött, rágcsálni kezdte a nyers húst, hogy több vérhez jusson, aztán a hátára fordította a testet. Nem számít, hogy már halott volt, még így is telve volt forró vérrel, és Abigail letépte róla az inget, hogy a gyomrába fúrja az arcát, és kinyalogassa belőle. Az arca a vérmáz alatt lassan megtelt az élet színével, és lassan magához tért annyira, hogy felfogja mit is csinál.

Hátrahőkölt, eleresztette a holttestet, és a hirtelen, megmagyarázhatatlan rettegéstől kapásból hátra is esett a földön.

- Will! - szaladt ki a száján rémülten, és visszamászott a testhez, de addigra már elillant belőle az állatias étvágy, émelygett, az ölébe húzta Will nehéz testét. Abigail kétségbeesetten nézett fel Hannibalra, iszonyodva attól, amit tett, és egyben segélykérően.

Hannibal hidegen elmosolyodott válaszként.

- Nem hagyhatod, hogy meghaljon! - kiáltott fel Abigail, de Hannibal nem mozdult, metsző mosolya az arcára fagyott. Abigail az arcához emelte a saját csuklóját, és felharapta az erét, a vér kicsordult a csúnyán felszakadt hús cafatjai közül, és Will ajkaihoz szorította. A friss vér végigcsordult Will arcán, és a földre csöppenve összekeveredett a többivel.

- Nem maradt elég vérem - zokogta Abigail, a könnyei összemaszatolták véres arcát.

Hannibal nagy, hűvös keze a vállára nehezedett.

- Nem maradt elég vérem, hogy segítsek neki - sikította, és Willt elengedve Hannibal ruhájába kapaszkodott.

- Már meghalt, Abigail - mondta Hannibal kedvesen, a mosolynak már nyoma sem volt a hangjában.

- Nem hagyhatod, hogy meghaljon! - folytatta Abigail, mintha meg sem hallotta volna a férfi a szavait. - Hiszen szereted őt! Tudom, hogy szereted őt.

- Elárult engem - mondta Hannibal továbbra is puha hangon.

- Ha hagyod, hogy meghaljon, azt egész életedben bánni fogod - közölte Abigail, nagy nehezen visszaszorítva a hisztériát a hangjából. - És az még nagyon hosszú idő lehet, Hannibal.

A kéz keményen megszorította a vállát, Hannibal talpra emelte Abigailt, és elhúzta Willtől.

- Kérlek - fogta könyörgőre Abigail.

Nem valószínű, hogy ez használt végül, és Abigail nem volt biztos abban, hogy mi, de ez nem is számított, mert Hannibal letérdelt Will mellé, nem törődve azzal, hogy azok a ruhái is véresek lesznek, amik eddig valahogyan megúszták szárazon. A kezei közé vette Will testét, felemelte őt, és Abigail látta, hogy Hannibal közben puszta kézzel tépi fel a saját torkát, és azután, mintha csak magához ölelné őt, odaillesztette Will száját a sérüléshez.

Abigail maga sem tudta, hogy kihez könyörög magában, hogy sikerüljön. De Will ernyedt teste nem mozdult, Hannibal vére lassan végigcsorgott mindkettőjükön, azután a seb bezárult.

Will csakugyan, véglegesen halott volt.

Hannibal újra leengedte a testét a földre, és gyengéden kiterítette a szőnyegen.

- Mennünk kell - mondta a reszkető Abigailnek, és karon ragadva elfordította Will felől. A lány arcán csillogtak a véres könnyek. - Még mindig nem vagy jól - tette hozzá. - Menj be a kamrába, ott van Jack Crawford. Hallgass! Nem érzed, hogy még mindig életben van?

Abigail már megtanulta, hogy jobban teszi, ha mindig engedelmeskedik Hannibalnak, de most a tagadás feltolult a torkán. Senkit sem akart megölni, akit valaha ismert.

- Tudod, hogy ő megölne téged… hiszen vadász - mondta Hannibal türelmetlenül. - Siess, nincsen sok időnk!

Jack még valóban életben volt, de már nem volt magánál - csupán a halk lélegzete hallatszott, és egy riadt, elhaló női hang a telefonban, amikor Abigail megjelent az ajtóban, hogy kiigya az utolsó csepp vérét is.

Sosem szerette igazán Crawfordot - a férfi nem bízott benne, persze igaza is volt, de ez mit sem változtat a dolgokon. Úgy kezelte őt, mint egy gyilkost, pedig ártatlan volt - azért segített az apjának, mert nem volt más választása. És most sincsen.

A tömény, sűrű vére pedig visszaadta Abigail minden erejét. Hiába kavargott benne az iszonyodás, a rémület, és a keserűség, mégis ruganyos léptekkel, kiélesedett érzékkel, és valami fekete boldogsággal lépett ki az esőbe. Will halott, langyosodó vére sosem lehetett volna rá ilyen hatással. Most még csak nem is törődött a küszöbön fekvő Alanával, akit ő lökött ki az ablakon, és aki némán nyelte a vizet, de még életben volt. Ámulattal nézett körbe, mert a sötétség nem rejtegetett titkokat a számára, és az üres utca életre kelt körülötte. Egy pillanatra megtorpant, ahogy az egész világ rászakadt, és lenyűgözte őt - még mindig ugyanolyan érzés volt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor először ivott vért. Az csapódó eső, a karistoló por az aszfalton a talpai alatt, bogarak neszezése a fákról, a közeli főúton elhajtó ajtók, a szomszédos házak gyanútlan lakói a lehúzott redőnyök mögött - mind beszéltek hozzá.

- Abigail!

Hannibal hangos, ellentmondást nem tűrő hangja kitépte őt az érzékek világából, és Abigail kábán elindult az irányába. Hannibal már az utca végében állt, távol a közvilágítás reszkető fényétől, de Abigail így is tökéletesen látta, hogy a karjaiban tartja Willt. Könnyedén elbírta az ernyedt test súlyát, és a szakadó eső sem zavarta őt, kizárólag azért ment lassabban, hogy Abigail tartani tudja vele az iramot. Így is távol jártak már, amikor a szirénázás elérte a házat.

- De ha megcsináljuk - mondta Hannibal feszülten. -, tudod, hogy nem biztos, hogy tetszeni fog az eredmény.

Abigail csillogó szemekkel nézett fel Hannibalra.

- Te már úgyis eldöntötted - felelte.

Abigail egyedül maradt Will lassan hűlő testével. Hannibal szerint biztonságban voltak, és egy holttesttől igazán nem volt miért tartania, mégis félt. Odaült Will mellé, és óvatosan becsukta halál-fátyolos szemeit.

Megérezte Hannibal közeledtét, még úgy is, hogy Will vérének az illata teljesen eláztatta a helyiséget, csomókba tapadt Abigail orrába. A vámpírvért bármilyen körülmények között felismerte, de volt ott még valami más is - frissen fakasztott vér, ami tolakodón Abigail felé zubogott. Rosszul lett tőle, és több volt ez annál, mint hogy úgy jóllakott, hogy megengedhette a lelkiismeretének a létezést. Valami komolyan nem volt rendben azzal a vérrel.

De nem tudta, hogy mi az, mint ahogyan nem tudta, hogy kicsoda, és micsoda az a férfi, aki ott állt Hannibal oldalán. Sebeiből még csurgott a vér, összetapasztotta a túlságosan is rendezettre nyírt haját, és végigfolyt az arcán, beleitta magát a fehér gallérjának anyagába. Ennek ellenére Abigail nem látta, és nem is érezte rajta túlzottan a félelem eltéveszthetetlen illatát, inkább tűnt izgatottnak, sőt, egyenesen lelkesnek. És nagyon úgy festett, hogy teljesen önszántából van itt. Abigalt nyugtalanná tette ezt, nem volt természetes. Persze az, hogy mi a természetes, sokat változott Abigail számára az elmúlt hónapok során.

- Oh, hello, miss - köszöntötte őt a férfi. Nem hozta őt zavarba az, hogy a lány arcára rászáradt a vér, és nagy, világos szemeivel, és fehér bőrével úgy figyeli őt, mint egy kis démon. - Matthew Brown vagyok.

Abigail bizonytalanul Hannibalra nézett, megerősítésért, és a másik vámpír mosolyát látva maga is bemutatkozott.

- Abigail Hobbs.

- Igen, tudom, sokat olvastam rólad. Will Graham megölte az apádat.

Mielőtt még Abigail bármit is reagálhatott volna, Matthew hezitálás nélkül fordított hátat a két szörnyetegnek, hogy odalépjen a földön heverő Willhez. Letérdelt mellé, úgy vizslatta őt.

- És ő mióta halott? - De nem várt a válaszra. Volt olyan jó szaglása neki is, mint egy vámpírnak. - Nem több, mint egy órája, oh, nagyon jó, hamar megtalált engem, Dr. Lecter. Figyelemre méltó, az FBI már vagy két hónapja nyomoz utánam. Persze miután az orruk elől szöktem meg, nincs is min csodálkozni.

- Én nem vagyok az FBI - mondta Hannibal.

- Az már biztos. Szóval… látni akarja?

De Matthew megint csak nem várt válaszra, mert mindenképpen meg akarta mutatni. Épp eleget bujkált már, és most, még ha olyanok között volt is, akik hétköznapi körülmények között simán megölnék őt, mégis nyugodtnak érezte magát. Végülis ezek nem hétköznapi körülmények voltak.

Nem volt könnyű a hónapnak ebben a szakában, de Matthew már sokat gyakorolt. Minden csak azon múlik, hogy az ember ismerje saját magát. Csak koncentrálnia kellett, lenyúlni, megtalálni magában a szikrát, ami mindig perzselte a belsőjét, és mindig készen állt arra, hogy lángra kapjon, és felégesse maga körül a húst, kitörjön, és tűzbe borítson mindent.

De nem igazi tűz volt az, csak a láng vöröse Matthew szemeiben, és a fájdalom nyilallása, ami végigszáguldott az izmain. Az egész teste furcsa, groteszk pózba feszült, de ez nem volt elég - hamarosan csontok roppantak, ahogyan az bordái megnyíltak, és széthasították a bőrét is, a friss vér émelyítő szaga bántotta a vámpírok érzékszerveit. Abigail rémülten lapult a falhoz, de Hannibal meg sem rezdült - ő már látott ilyet ezelőtt is. Nem sűrűn, az igaz, így most hűvös kíváncsisággal figyelte, ahogyan Matthew lépésről-lépésre veti le magáról az emberi bőrét, ahogyan a csontjai egyre inkább eldeformálódnak, míg már nem tudott biztosan megállni a lábain, két lábán legalábbis.

Amilyen nehezen indult az átalakulás, olyan hirtelen ért véget, és már többé nem Matthew-t látták maguk előtt, hanem egy farkast.

Nem úgy nézett ki, mint egy igazi farkas, de a különbséget csak érezni lehetett, körbeírni nem - éppen úgy hasonlított egy állatra, mint Hannibal egy emberre.

Viszont továbbra is nagyon hasonlított önmagára. Ha a szeme alakja, és színe meg is változott, ugyanúgy csillogott benne Matthew enyhén őrületbe fordult lelkesedése. Csak mert éppen állati formájában volt, még nem felejtkezett el arról, hogy kicsoda is ő - csak éppen az ösztönein volt nehezebb uralkodnia. Nem tehetett arról, hogy feláll a hátán a szőr, ahogyan a két vámpír különböző reakciókkal, de őt bámulja. Nem tudta megállni, hogy ne vicsorogjon rájuk, ha támadni nem is állt szándékában, amivel Abigalt talán megrémítette, de Hannibalt csak mosolygásra késztette.

Hannibal sosem felejtkezett meg arról, hogy ő mennyivel felsőbbrendűbb ennél a teremtménynél.

Matthew még élesebben érezte a vér, és a dög szagát - a vámpírok az ő számára éppen úgy bűzlöttek, mint a foszlott hús, és bőr körülötte a földön, ami az emberi testéből megmaradt, és mint Will, aki tőle néhány lépésre, békésen nyugodott a padlón, felnyitott belekkel. A farkas orra már érzékelte a rothadás első jeleit. 

Emlékezett Will Grahamre, és arra, hogy mit jelentett neki a férfi - még akkor is, ha csak kihasználta őt, és egyébként is félrevezette, ő volt az, aki felnyitotta a szemét. Neki köszönhetően döntött úgy, hogy elege van a rejtőzködésből, és végre önmaga lesz. Szóval: nem akarta elveszíteni.

Ha már ilyen régóta halott az ember, többre van szüksége egy egyszerű harapásnál - Matthew-nak a torkán kellett megbélyegeznie őt, az éles fogak átszakították a hűvös bőrt, belemartak az inakba, és Matthew a nyálát adta neki, a vérét, és egy darabot a saját életéből.

Mégis, az egész nem is tartott olyan sokáig.

Matthew végigfeküdt a holttest mellett, mintha a saját teste hőjével melegítené őt fel. Jobban szerette volna a farkas alakjában kivárni, hogy sikerrel járt-e - igazság szerint még sosem csinált ilyesmit, szóval a saját születése volt az összes tapasztalata benne. De közben ember is szeretett volna lenni - elvégre itt állt mellette a Chesapeake-i mészáros, és ez még mindig sokat jelentett. Elméletileg többet is, mint Will Graham.

A visszaváltozása gyorsabb volt, és sokkal kevésbé látványos - embernek lenni még mindig sokkal természetesebb volt újholdkor, mint farkasnak, hiába a sok gyakorlás.

Matthew most már tetőtől-talpig véresen, meztelenül ült a földön a ruhái és saját maga maradványai között, és reszketett. Megerőltető procedúra volt ez az egész, és az sem sokat segített, hogy már akkor sem volt a legkiválóbb állapotban, amikor nekikezdett.

- Elég lett volna csak megkérnie rá - jegyezte meg Hannibalnak. - Igazán szükségtelen volt megverni előtte.

- De abban mi lett volna a szórakoztató? - felelte Hannibal.

Matthew a szemeit forgatta, végülis bizonyos szempontból egyetértett vele. Nem a saját maga szempontjából, az biztos.

- Remélem azt tudja, hogy most már nem árthat nekem. Mr. Graham miatt, most már családtagok leszünk. Az életünk össze van kötve.

- Ó, ez még nem jelenti azt, hogy nem árthatok önnek - mondta Hannibal mosolyogva. - Csak azt, hogy nem ölhetem meg.

- Touché.

Matthew óvatosan felállt a földről, és rövid körbepillantás után lehúzta az asztalról a poros, fehér terítőt, nem mintha a meztelensége feszélyezte volna, csak megpróbálta letörölni magáról a vért, mielőtt teljesen hozzáragad. Még talán eszébe is jutott volna aggódni, hogyha nem tudja, hogy a vére gusztustalan a vámpírok számára.

- Szóval… most mit csinálunk? - kérdezte Abigail Hannibaltól. Minden előzőleg fel nem tett kérdésére már magától választ nyert, és igazából erre is tudta már, azért mégis úgy érezte, hogy nem ártana feltennie.

- Várunk, Miss Hobbs - felelte helyette Matthew, aztán az asztalnak támaszkodott, és ő is Hannibal felé fordult. - Hajnalra magához kell térnie. Feltételezem, Dr. Lecter, van valamije, amivel összevarrja őt.

Mert akárhogyan is vesszük, Will teste még mindig borzasztó állapotban volt, olyanban, amiben nem biztos, hogy akár vérfarkasként is életben maradna.

- Annál jobbal is tudok szolgálni, ha életben van - közölte Hannibal felsőbbségesen.

- Hát persze, én is emlékszem rá.

Matthew maga is közel került Hannibal véréhez egy adott pillanatban, és valószínűleg nem élte volna túl azt a lövést Crawfordtól, ha előtte nem kóstol bele egy kicsit.

- A kereszt okos ötlet volt, azt be kell hogy ismernem, de messze nem elég. És tudja, az sem elég, ha megissza a véremet, vagy belekóstol a húsomba. Ennél többet kell tennie ahhoz, ha el akarja nyerni az erőmet.

- Egy próbát azért megért - felelte Matthew kicsit sem letörten. Most már tudta, hogy kicsoda, nem volt szüksége arra, hogy mindenáron másvalaki akarjon lenni. Már megvolt a saját stílusa.

A legelső dolog, amit Will érzett, az a fájdalom volt.

A legelső gondolata nem sokkal később pedig az, hogy miért vagyok még mindig életben?

Nem tudta, hogy hol van, semmit sem érzékelt a külvilágból, önmagából is csupán annyit, hogy fázott, vagy melege volt, még ezt sem tudta megállapítani. Azután mégis érezte, hogy a tenyér, ami a homlokára simul, hűvös, viszont a gyomrába tóduló ragacsos nedvesség forró.

Nem tudta, hogy a sebébe adagolt vámpírvérnek köszönheti a gyors ébredését - csak azt tudta, hogy ki tudja nyitni a szemeit, és hogy Hannibal egyenesen fölé hajol, az arcára feszülő emberi álca fakó, a szemei vörösek, az ajka mosolyra húzódik. Will felnyögött, a vállai megfeszültek az erőlködéstől, hogy elhúzódjon Hannibaltól, de ehhez még közel sem volt elég ereje.

- Minden rendben van, Will - mondta neki Hannibal, és Will tudta, hogy ez nem igaz, hogy semmi sincsen rendben, de annyira szerette volna elhinni, annyira szüksége volt rá, hogy lehunyta a szemeit, és egy rövid időre mégis elhitte.

Oh igen, Will nagyon is életben volt - még inkább életben, mint valaha. Érezte, ahogyan a szíve szaporán, erősen dörömböl a mellkasában, a fájdalom nyúlós volt a gyomrában, és éhségként égette, a bőrén bizsergett a levegő, az izmai megfeszültek, a csontjai lüktettek, és a csukott ablaktáblák árnyékában nem láthatta a hajnalt, de érezte, minden porcikájában. Ez az ő saját hajnala is volt.

Élvezte az ébredést, az életet, ahogyan még sosem tapasztalta, és rettegett tőle - vadász volt, és pontosan tudta, hogy mindez mit jelent.

Hannibal ott volt mellette, figyelte a változását, és örömét lelte benne. Nem ez volt az, amire mindig is vágyott, de valami azért mégiscsak. És örvendezett, hogy Will életben van.

- Hello, Will - mondta végül Hannibal, amikor Will magához tért - amikor megtalálta önmagát. Szakadt, csurom vér ingben ült a földön, rosszul volt a száraz vér illatától, ami körbevette, a mocskos föld porától, ami a tenyereire tapadt, és a fölé magasodó Hannibaltól. Talán látta már valamikor, hogy Abigail is a helyiségben van, talán csak érezte, de nem döbbent meg, amikor őt is megpillantotta. A körülmények ellenére is örült, hogy életben találja, miután kétszer is úgy hitte, hogy elveszítette őt. Will remegő, bizonytalan mosolya kizárólag neki szólt.

És azt is tudta, hogy van még valaki a szobában - egy régi, szinte elfeledett ismerős, aki most nyugtalanítóan nagyon is ismerősnek tűnt. Szintén kétszer is hitte, hogy megszabadult tőle - egyszer, amikor elkapták, és egyszer, amikor megszökött, és Will őszintén úgy gondolta, hogy ezek után távol tartja majd magát az összes vadásztól, de főként tőle.

- Hello, Dr. Lecter - felelte Will száraz, rekedt hangon, amit ő maga is alig ismert fel sajátjaként.

- Mr. Graham - szólt közbe Matthew is, boldogan, és nem törődve azzal, hogy Hannibal kizárólag azért hagyta, hogy itt maradjon, hátha Willnek még bármire is szüksége lenne tőle az átváltozásához. Mindössze egy hideg tekintetet kapott cserébe, azt is Hannibaltól.

- Igazán örülök, hogy újra látlak - mondta Hannibal kedélyesen, figyelmen kívül hagyva Matthew közbeszólását.

- Nem mondhatom, hogy osztozom az érzésben - vallotta be Will.

Azután megpróbált felállni, de úgy tűnt, hiába érzi úgy, hogy teljesen újjászületett, még mindig nem volt egészen készen. Megtántorodott, de Hannibal azonnal mellette termett, hogy a karját megragadva támogassa őt. Egyébként ugyanabban a pillanatban Matthew is mozdult, hogy segítsen neki, csak persze Hannibal nem csupán közelebb állt Willhez, de sokkal gyorsabb is volt nála.

Will összerezzent, el akart húzódni Hannibaltól, de még túlságosan gyenge volt.

- Ezt nem fogod megúszni - mondta Will összeszorított fogakkal.

- Nem lehetsz egyszerre vadász, és vad, Will. Nem állhatsz egyszerre mindkét oldalon, és mindig is szörnyeteg voltál.

- De még így sem állhatok a te oldaladon.

Will felnézett Hannibalra, érzékelte, hogy milyen közel állnak egymáshoz, olyan közel, hogy Hannibal akár fel is hasíthatná a gyomrát, és végigfektethetné a földön, ahogyan már egyszer megtette. De Will most már azt is tudta, hogy ha meg is kínozza őt, még ha meg is öli, sosem lesz képes maga mögött hagyni.

- Abigail velem van - mondta Hannibal olyan nyugodt hangon, hogy senki sem hallotta volna ki belőle a szomorúságot. Senki, csak Will. - Neked is velünk kéne tartanod.

- Már megvan a saját falkám, Hannibal. - Will jelentőségteljesen ejtette ki Hannibal keresztnevét, és jelentősége volt annak is, hogy a falka szót használta. Pontosan tudta, hogy vérfarkas lett belőle, azt pedig már nagyon régóta, hogy Hannibal vámpír.

- Én mondtam - szólalt meg Matthew a háttérben, bár senki sem figyelt rá. Abigail is a szinte ölelkező párt nézte, rettegve attól, hogy mi lesz a sorsa ezek után. Hogy Hannibalnak szüksége lesz-e még rá. - Egy farkasnak az övéi között van a helye - folytatta Matthew. - Velem fog jönni, Dr. Lecter.

- Nem - mondta Will, aki úgy tűnt, mégis elég erős ahhoz, hogy megálljon a saját lábán, mert nem rogyott össze, amikor Hannibal elengedte őt. - Már megvan a saját falkám, nagyon régóta.

Nem a vadászokra gondolt - talán az oldalukon harcolt, de sosem tartozott közéjük. A szülei már régen nem éltek, Crawford az elejétől kezdve kihasználta őt, és Alana is régen megbukott már mint barátnője, barátja, vagy mint támasza. A világon egyedül a kutyáit tudta a családjának tekinteni. Mégis hová máshová, kihez térhetett volna haza?

Hannibal nem hagyta ott Abigailt - talán nem volt a lánya, de nem hazudott, amikor azt mondta, hogy felelősséget érez érte. És nem búcsúzkodott. Ő is, Will is tudták, hogy fognak még találkozni. Hogy ki üldöz majd kit? Majd elválik.

De Matthew maradt.

- Nem lesz szükségem a segítségére - mondta Will kimérten. Nem számított, hogy mennyire gyűlöli Matthew-t azért, amit tett vele, most már soha nem fordulhat ellene. Csak egy új szabály a sok közül, amit meg kell még teremtenie az új életében.

- Téved, ha azt hiszi, hogy minden rendben lesz, Mr. Graham - mondta Matthew sértetten. Kiállhatott volna Will ellen, erősebb volt nála, de most még kevesebb kedve volt hozzá, mint ezelőtt. Nem tehetett róla, kedvelte Will. A farkasösztöneinek emberként sem tudott soha igazán ellenállni. - Csak várja meg az első teliholdját!

Will egy pillanatig se hitte, hogy minden rendben lesz. Sőt, tudta, hogy soha többé semmi sem lesz rendben.

Ha vannak, akik jobban gyűlölik az embereknél a vámpírokat, hát a vérfarkasok azok. Nem mintha Will gyűlölte volna Hannibalt. Mégis, úgy látszik akárhogy is igyekezett, Hannibal nem társat teremtett magának, csak egy még erősebb ellenfelet.

Végülis, döbbent rá Will, nem ezt akarta az elejétől fogva?